Hogy találtam vissza önmagamhoz?

Saját történetem

Sokáig fejben éltem, s nem szívvel-lélekkel.
Ez azt jelentette, hogy mindent meg tudtam magyarázni magamnak, ha akartam. Kiválóan racionalizáltam, és elhessegettem a kínos érzéseket magamtól. Az állandó stressz persze állandó ugrásra kész szervezetet kíván, ezért a pihenés, a lazítás, a feltöltődés, és a jó alvás egyre távolabb került.

Én magam tehát sokat dolgoztam azon, hogy a saját megdolgozatlan sebeimet begyógyítsam, és megtanuljam, hogyan működik a szervezetem, mi jó nekem és mi betegít meg.
Mi kellett ehhez?
A külső segítő szakemberek, a személyiségfejlesztés, az önismereti utazás, az önképzések mind kellettek ahhoz, tisztább képet kapjak, és visszataláljak a belső egyensúlyomhoz.

Először is a kommunikáció tekintetében kellett fejlődnöm, hogy kimondjam, ki merjem mondani azt, ami bennem van.
Sőt egy idő után már nemet is tudtam mondani dolgokra, emberekre. A neveltetésemből adódóan otthon nem volt ildomos az érzéseinkről beszélni, nem illett valakit kellemetlen helyzetbe hozni, és ha még nyíltan bántottak is, akkor is udvariasnak kellett maradnom.

Most már tudok más is lenni,

persze továbbra is finoman, nőiesen használva a kommunikációt, főleg az asszertív kommunikációt.
Ezt gyakran tanítom is a hozzám fordulóknak, sőt van, hogy elpróbáljuk a konkrét szituációt, kimondjuk a mondatokat, amiket eddig nem mert valaki kimondani a párjának valós helyzetben.
Aztán következő alkalommal jön, és azt mondja nekem, hogy nem tudom miért vártam ezzel ennyit, hiszen nem dőlt össze a világ, és végül olyan jót beszélgettünk, és ki tudtunk mondani olyan dolgokat is egymásnak, amiket addig nem mertünk.

Az asszertív kommunikációnak pont az a lényege, hogy a saját érzéseinkről beszélünk, amit nehezen tud megkérdőjelezni a másik, hiszen az hogy mit érzek én valójában, azzal nem lehet vitatkozni.
Ez azért is jó dolog, mert a játszmáknak is vége tud lenni, hiszen máshogy kezdünk reagálni az addig megszokott, csípőből tüzelés helyett.
Persze az is sokat segít, hogy nem a másikat minősítjük, e helyett elmondjuk a problémánkat és az érzéseinket én üzenetben, és megoldást próbálunk keresni, vagy legalább elmondani azt, hogy „nekem az segítene ebben a helyzetben,

hogy…….”, és a végén megkérdezzük a másikat, hogy „Mit gondolsz?
Megpróbálhatjuk így?”

Amikor már ki tudtam mondani dolgokat, akkor még azt kellett megtanulnom, hogyan figyeljek magamra igazán.

Az első elvonulásom története talán ezen a téren adott a legtöbbet.

A fő üzenet az volt, hogy a „saját életedben te vagy az első” – ez akkor még önző kijelentésnek tűnt, bár belegondolva, valóban gyakran, (vagy mindig) mindenkit magam elé helyeztem az életemben.

Így felmerült a kérdés végre bennem is: De mikor jövök én?

Aztán ezzel egyidejűleg azonnal bekapcsolt a bennem élő anyai ösztön is: egy gondoskodó anya, hogyan mondhatna ilyet?

A saját vívódásaim után később már azt is láttam, hogy azzal teszek a legjobbat a gyerekeimnek is, ha én magam jól vagyok. Mert amikor feszült vagyok, ideges, ingerült, akkor bizony inkább kerülik a kapcsolódást velem. Már azt is tudom, hogy nem az állandó jelenlét a lényeg, hanem az együtt töltött minőségi idő.

Ezen – a válásom előtti – elvonuláson egy hétig csak magammal foglalkoztam, a saját gondolataimmal, megéléseimmel, érzéseimmel, és próbáltam egy kis rendet tenni a fejemben és a szívemben is. Kiszakadtam a napi rutinból, a mókuskerékből, az állandó stresszből, amit előtte sosem mertem megengedni magamnak. Már éreztem legbelül, hogy nem tudjuk megoldani a problémáinkat és nem tudjuk, vagy talán már nem is akarjuk megújítani a kapcsolatunkat.

A nehéz érzés a gyerekekkel kapcsolatban jött elő, úgy éreztem, cserben hagyjuk őket, és nem is értik igazán mi zajlik a fejük felett, mi pedig az ő életüket is teljesen megváltoztatjuk.

Aztán ott volt a saját bizonytalanságom is, hogy mi lesz velem? Hogy tudok működni egy 20 éves kapcsolatból kilépve? Hisz már olyan rég volt, amikor egyedül kellett mindent megoldanom. Egy csomó kérdés kavargott bennem, hol fogunk lakni, hogy fogok megélni, kire támaszkodhatok? Volt férjemet bensőséges barátomnak is tekintettem, akivel megosztottam az életemet és a gondolataimat is.

Ráadásul a válásommal egy időben a 26 éves barátnői kapcsolatom is zátonyra futott, szóval igazán elveszettnek és egyedül éreztem magamat abban az időben.

Ezen kívül próbáltam tartani magamat kifelé, és elsősorban a gyerekekben tartottam a lelket. Sírni csak elalvás után lehetett. A munkában is helyt kellett állni, mert úgy éreztem, a problémákat nem lehet bevinni. Persze újra a húspiacon is találtam magamat, szóval valahogy ki is kellett nézni előbb-utóbb, hacsak nem a
megsajnálós pasikat keresem.

Ebben az elvonulásban a bennem kavargó gondolatok tisztulni kezdtek, eleve a csodás környezet, a tenger látványa, morajlása, a kellemes sós, párás levegő, a hullámokon megcsillanó napfény, a természet közeli érzés, hogy én is ennek a része vagyok, a nehézségek ellenére is, erőt adott és feltöltött.

Harmóniába kerültem a környezettel és önmagammal. Az új emberekkel való találkozás pedig mindig új lehetőségeket is hoz. Olyan lehetek, amilyen valójában vagyok, hisz nincs semmi elő-ismeretségünk, kötődésünk, ezért nem kell megfelelni semmilyen elvárásnak, csak magamat adhatom.

Meghallgatni a másikat, tudni, hogy nem csak nekem van problémám, elakadásom, ez a magunkkal és a másikkal szembeni együttérzést is előhívja.
Aztán persze vannak súrlódások, hisz össze van zárva egy hétig 8 különböző ember, aztán ezeknek a problémáknak a megoldása, kibeszélése, sokat segít a másik szükségleteinek felismerésében.

Itt értettem meg igazán, milyen egy összetartó, támogató női közösség tagjának lenni, ahol ítélkezésmentesen meghallgatnak és mellettem vannak.

Ez számomra azért is volt olyan felemelő érzés, mert addigi életem során gyakrabban találkoztam a negatív női energiákkal, amelyik féltékeny, romboló, rosszat akaró, irigy, nem őszinte, és intrikáló.

Záró Gondolatok